Huhh, eléggé el vagyok maradva az írással. Jelenleg különösebb érdekességről nem tudok beszámolni, inkább leírom, hogyan tellnek napjaink. A suliban ezerrel megy, vagy legalább is menne a tanulás ha értenénk valamit. Marketingből meg kell csinálnunk azt a projektet, előre feláll a szőr a hátamon. Itt nem úgy van, hogy ez a feladat, 3 hónap mulva találkozunk, minden héten behívnak a tanárok konzultációra, hogy lássák, hogy hol tartasz. Az előadások meglehetősen unalmassak, ugyan azt magyarázzák kb mióta kijöttünk. Már azon szórakozunk, hogy strigulázzuk, hogy a tanár hányszor mondja, hogy agree és disagree. Haladni kellene a projektel, csak alapjaiban nem értjük, hogy ők mit szeretnének, valszeg meg kell kérdezni egy nálunk okosabb (magyarul beszélő) valakit, hogy gyorsan magyarázza el, hogy miről van szó, hogy legalább elindulni el tudjunk. Üzleti kommunikációból, (hogy fogalmazzak óvatossan), szívás lesz, mert angol mondatokat kell javítgatni ami tele van szakszavakkal, és meg kell bennük találni vessző hibákat, meg betű hibákat, meg olyanokat amikre nem is gondolnál. Hagyjanak már békén, örülök, hogy tudok mondatot szerkeszteni. Ezerrel rajta vagyunk a munka keresésen, kellene találni valamit amivel ki tudjuk tölteni az "üres járatokat". A másik, hogy a Pianistben új a zongorista. Komolyan jobban össze szedem magam, akkor én is játszok úgy mint ő, meg nem mintha nekem tökéletes lenne az angol kiejtésem, ezzel ellentétben neki katasztrófális (azóta azon röhögünk, hogy a Hight way to hell-t hogyan énekelte) Néha össze ül az Erasmus-os társaság, és olykor olykor dumálunk egyet. Esmétől kaptam ajándékot. A pontos fordítást várom. :D






























És a nem nevezzük nevén buliról pár kép. Nem kezdek el sírni, hogy milyen honvágyam van, inkább csak annyit írok, hogy remélem ha haza megyek hasonlóval vártok. ;)